Színház

Miközben ambícióval és odaadóan törekszünk megvalósítani a csúcsprofi ideálját, egy váratlan találkozás a Legeslegjobbal keményen az orrunk alá dörgöli, hogy soha nem fogjuk elérni azt. Arról viszont fogalmunk sincs, hogy ő maga is a saját rémálmát éli, amikor rájön, hogy mindig lehet jobb, és hogy bármilyen közel kerülünk is a csúcshoz, az továbbra is egy lépésnyire incselkedik előttünk.

Miért gyakorol ránk még mindig ilyen félelmetesen nagy hatást az Oreszteia? Az egyik válasz talán az lehet, hogy szükségünk van a mítoszokkal való mélyebb kapcsolatra. Az Oreszteia mítosza veszélyes: az ismeretlen és az idegen világát idézi elénk, rettegést kelt, feltárja a megzabolázhatatlant, az erőszakot és a legmélyebb, megszelídíthetetlen törvényeket.

A meghatározó román költő és drámaíró Marin Sorescu által írt Jónás annak a trilógiának a része, melynek Silviu Purcărete mindhárom darabját – a Jónás mellett még a III. Richárdot (2017) és A fösvényt (2022) – a japán színész, Szaszaki Kuranoszuke főszereplésével rendezte. A darab a Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál (FITS) és a Tokyo Metropolitan Színház (TMT) együttműködésének részeként jött létre. Az egyszemélyes dráma a bibliai Jónás történetét dolgozza fel, akit egy hatalmas hal nyel el, és aki a hal gyomrában töltött idő alatt a szabadulás lehetőségén töpreng, hogy aztán egy még nagyobb hal gyomrában kössön ki. Jónás helyzete a mai világ kaotikus valóságát tükrözi. Sorescu szerint a legijesztőbb pillanat az, amikor Jónás rádöbben, hogy eltűnt a visszhang. Mert bár végig egyedül volt a halban, addig legalább a visszhangot tökéletesen hallotta. Amikor azt kiáltotta: IONA, a visszhang IONA-ként tért vissza. Csakhogy aztán megfeleződött, és a IONA-ból már csak az IO szótag maradt, ez az ősi szó, ami azt jelenti: én.

Az elpusztíthatatlan szerelem komédiáját látjuk a színpadon. Irina, a fodrásznő maga a szerelem, a szeretet. Vannak az életében férfiak – a volt férje, egy tűzoltó, egy kuncsaft, de ő egy börtönben lévő férfival levelezik, és ez adja meg számára a szabadságot, miközben az életének börtönében éli mindennapjait.

Első királyunknak élete utolsó napjaira maradt még egy sorsdöntő feladata. El kell döntenie, hogy kire hagyja a koronát - az Árpád-vérből való pogány, de magyar Vazulra vagy pedig a keresztény, de idegen népből származó Orseolo Péterre?

A kortárs képzőművészet és színházi világ elismert szereplőjeként Jan Fabre a vérről készít előadást, amelyben megjelenik a középkor bűntudattól áthatott vallásos gondolkodása, és annak éles ellentéte, a zabolátlan, természetes életöröm.

Tisztelet Hazug Pistának és Szamár Jóskának

Előadásunkban a népi éneklés, mesemondás, bábmozgatás, és élő hangszeres zenélés együttes jelenléte alakítja az eseményeket, úgy, hogy a szentséges történetben a humor is fel-felfénylik - hiszen a néplélekben e kettő elválaszthatatlan egymástól.

Alessandro Barrico irodalmi remekműve bosszúval kezdődik és megtorlással ér véget. Egy polgárháború magával sodor három férfit a labirintusában: egy apát, két gyermeket és egy vérszomjas Minotauruszt. A parázsló béke éveiben egy gyönyörű nő áll meg egy lottóárus előtt, és halál és az elszámolás közötti utat választja. „Véget ér valaha a megtorlás időszaka, vagy egy ördögi kör ez, amelyben örök fogságra vagyunk ítélve?” – ez a regény nagy kérdése.

Cyranonak mindene megvan a boldog élethez: éles elme, ragyogó katonai karrier, hatalmas szív. De miért gondolja mégis, hogy méltatlan Roxán szerelmére? Talán azért, mert az orra éppoly nagy, mint a szíve? Ékesszólását a jóképű Christiannak, egy fiatal katonának kölcsönzi, aki járatlan a szerelem költészetében, nem birtokolja annak magasztos nyelvezetét, rímeit, a fiú így a Cyrano által írt gyönyörű szerelmes levelekkel nyeri el Roxán szívét. De vajon meddig tartható fenn ez a bonyolult viszony?

A világhírű rendező, Jan Fabre és társulatának előadása, egy levél formájában írt vallomás, melyben egy férfi szól szeretett kedveséhez. Mélyen személyes és lírai szöveg, amely a szerelem és az elengedés kettősségét vizsgálja.

Senki sem tudja hogyan történt, de az angyal egyszer csak azon kapta magát, hogy a föld fölött jár. A falu bolondja, igen, ő jól emlékszik, hiszen ő volt az első, aki megpillantotta, és az utolsó, aki elfelejti.